Egy szé verőfényes téli napon láttam meg a napvilágot – mondhatnám, ha egy átlagos kéet szeretnék adni magamról. Ez a ké azonban jobban torzítana, mint egy apró darabjaira törött tükör, így ha nem neheztelnek érte, önmagamat adnám a következő gondolatok során.

Kiskorom óta érdekelnek a betűk, és ezzel kapcsolatos tevékenységek, bár belátom, hogy ez gyerekfejjel káros is lehet, én játék helyett is fejem búbjáig a könyvek rabja lettem. Az volt az én saját kis világom, amelyben a saját játékszabályaim szerint játszhattam.

Szokványos módon, versekkel, dalszövegekkel kezdtem úgynevezett pályafutásomat, majd következtek a novellák, és végül kilyukadtam a könyvnél, konkrétabban regénynél. A regény az én igazi megnyilvánulási formám, a regény az, amelyben az ember fantáziájának csak a kiadó által meghatározott utasítások szabhatnak fájdalmas határt, és késztetik az embert rövidebb, ám tartalmasabb véleménykifejtésre.

Számomra az előbbiek lehetősége létszükséglet volt, van és lesz is, hiszen hol is fejezhetné ki magát egy kezdő író a legkézenfekvőbben, mint a tintát szomjasan magába ivó papírok lapjain? A kifejezés ezen módját megpróbáltam a jelenlegi piachoz mérten a legizgalmasabbra tervezni, de első könyvem lévén, kérem, nézzék el nekem az esetlegesen felmerülő hibákat, hiszen nem vagyunk tökéletes géezetek, szerencsére.

Miről is szólhatott volna első próbálkozásom, mint a kedvenc íróm és példakéem által rám hagyott örökségből tanult oknyomozásról, misztikus bűnüldözésről.

Nem véletlenül említettem meg előbbi mondatomban a „kedvenc írómat”, hiszen nem a levegőbe beszéltem, ez a személy olyan valós, mint az a tény, hogy a könyvei letehetetlenek. Egy kis segítség: Lőrinc L. László a becses neve. Ugye, hogy könnyű volt kitalálni? Ő adta meg nekem azt az alapot, amit a „hétköznapi” olvasások során nem gyűjthettem össze, és amire már éíthetem az elkövetkező könyveimben fellelhető saját stílusomat.

Felmenőim szerint mindig is magamnak való srác voltam, elmés megjegyzéssel élve: „ha valamit nem értettem, kérdeztem, ha valamit nem kérdeztem, utánaolvastam”.

Az eddigi szöveg alapján nem igazán sok minden derülhetett ki rólam, csupán legbensőbb tulajdonságaimat tálaltam ki, azonban úgy gondolom: egy ember csak ezekről ismerhető fel. Munkásságunk mindenen árulkodó nyomot hagy, és remélem, hogy személyemben is egyfajta nyom marad a széles választékot kínáló magyar könyvadatbázisban. Egy írónak nem az a legnagyobb elismerés, ha megvásárolják a könyvét, hanem ha esténként az egész napos, fáradtságos munkát végző olvasó a könyvet nem tudva letenni, így sóhajt fel: „na, még egy oldal, azután muszáj lesz aludni”, de még fél óra múlva is csak a sorokat koptatja. Az elismerésnek ez a legőszintébb és befolyásolhatatlanabb formája.

Annak ellenére, hogy egy elég fájdalmas, és hosszan tartó betegség áldozata lettem, számomra a mosolygás ép olyan alaptulajdonság, mélyről jövő életérzés, mint a fájdalom. Hiszen, mint eddigi 20 életévem alatt megtapasztaltam, egy őszinte mosoly többet érhet, mint egy kétszínű ölelés.

Sokan kérdezték a könyvet izgatottan végigolvasva, hogy mi lesz az elvarratlan szálakkal, a megválaszolatlan kérdésekkel, folytatódik-e Cris Daniels története? Az ez iránt érdeklődőket megnyugtathatom: amíg írókées vagyok, és amíg elmében létező ötletházam berlini fal módjára le nem omlik, addig mindig esélyes egy folytatás, avagy egy új kezdet.

Végezetül egy dolgot tisztáznék egyúttal magamban is, és a szöveget vizsgálókban is. Egyetlen egy régi és nagyszabású álmom van, amely igen egyszerű is egyben: remélem, egy napon majd együtt emlegetnek példakéemmel, és azt mondják mosolyogva: méltó utódot kapott személyemben.